”Az utolsó nap”

Reggel elindultunk a munkába tudtuk, hogy egy izgalmas és nehéz nap elé nézünk, mivel a nagyfőnök irodájába voltunk hivatalosak. A metrón Johanna fogta a kezem, láttam rajta, hogy ideges, de igazából ezt alig lehetett észre venni , mivel mind a ketten tudtuk, hogy ott a gyermekünk a hasában és ez mindennél fontosabb. Beértünk a céghez és mentünk az irodába… Az ottani beszélgetést már leírta Johanna ezért ezt én nem teszem, de azt hozzá teszem, hogy még aznap lett volna egy műsorunk, amin ő már nem táncolhatott… Ez azért fontos számomra, mert nem engedték meg nekünk, hogy egy utolsót táncoljunk egymással, hogy el tudjunk köszönni egymástól a színpadon, és hogy erre az egészre egyáltalán fel tudjunk készülni. A táncnak köszönhettük, hogy megismertük egymást, kitartottunk egymás mellett, segítettünk egymásnak a nehezebb pillanatokban és hogy egy csoda is csatlakozott az életünkhöz. Úgy érzem annak a lehetőségétől fosztottak meg minket, hogy ezt együtt méltóképpen lezárjuk. És ez így nem volt jó. Nem volt jó, mert másoknak még külön szóló száma is volt pár hónappal később, ahol eltudtak búcsúzni és még hónapokig, szinte a gyerekük születése napjáig együtt lehettek… Modjuk csak addig… Úgyhogy erről az egészről annyit tudok mondani hogy köszönjük szépen….( zárójelben hozzá tenném ,hogy az előtte levő nagy múltú munkahelyemen ez elő sem fordulhatott és minden várandós anya megkaptam a tisztességes bánásmódot)

Hogy mit éreztem ezután??!! Dühöt, csalódottságot, amiért ezt megcsinálták velünk.

Kimentünk az irodából és Johanna mondta, hogy ő akkor haza megy, úgysem kell itt lennie, és ne aggódjak hamarosan már nekem sem kell tovább itt lennem. Ezek után hosszú percekig álltam egyedül és néztem magam elé azon gondolkodva ,hogy mi történt. Talán nem tudtam feldolgozni a tehetetlenséget, ami keletkezett. Persze mondanom sem kell, hogy mennyire vártam, hogy összegyűjtsem januárig azt a pénzt, amit a felmondásom utáni közös együttöltött hónapra tettünk félre…

 

Mondanom sem kell életem leghosszabb, legkeményebb 4 hónapja következett.

ötödik szám: „Johanna nélküli élet”

Teltek, múltak a hetek, hónapok én pedig egyre jobban be fásultam. Alig voltam otthon annyi munka volt, gyakran napokig csak utaztunk. Az utazásokban az volt a legszörnyűbb hogy minden hova busszal mentünk. Volt, hogy elmentünk Kisvárdára, onnan hazajöttünk éjjel, ami azt jelenti, hogy 3 kor kerültem ágyba és másnap reggel 10kor indultunk vissza Nyírbátorba. Értitek ugyan oda… El tudjátok képzelni mennyire utáltam akkor ezt az egészet. Főleg egyedül. Közben a már meglevő apukák megveregették a vállam és azt mondogatták, a hónapban 13 órát látták a gyereküket, majd megtudom én is, hogy milyen. Erre általában nem mondtam semmit csak mosolyogtam, magamban úgyis tudtam, hogy nem fogom megtudni, mivel nincs az a pénz, hogy ott maradjak.

Időközben elérkezett az új szerződések kiosztása, a szerződéseket október 12.-én, a születésnapomon kellet aláírva visszavinni. Na mondom micsoda születésnap megkoronázhatom életem akkor a legjobban várt eseményével, egy felmondással. Akkoriban nagyon elégedetlen és fáradt volt mindenki. Az együttesben egyébként baromi jó és profi körülmények között dolgozhattunk, mind anyagilag mind pedig a környezetünk szuperül volt felépítve. Rengeteget kaptunk a vezetőségtől, amit más együttesek nem engedhetnek meg maguknak. Ennek ellenére, társaság több mint a fele nem akarta aláírni a szerződését. Vajon miért?!   Meglepő módon én voltam az egyetlen, aki ezt örömmel meglépte.

Ezután jött mindenkitől a hatalmas meglepődöttség. Mindennap szinte megkérdezgették, hogy van e valami tuti melóm januártól, mert nem hiszik el, hogy csupán azért felmondtam, mert a családommal szeretnék lenni. Pedig így volt. Volt, aki azt hitte Johanna intézte így az egészet… Ez közös döntés, volt már a gyerektervezés első pillanatában! Azért mondtam fel, mert szeretetben szeretném leélni az életem. Ezek után bátran mondhatom, hogy egy apa oldja meg, hogy ott legyen a fontos pillanatoknál, hogy lássa és megélj azokat, hiszen ennél nincs jobb dolog a földön. Biztosan sokan azt gondolják, hogy ez nem egészen így van, de ez az én véleményem, amihez tartottam is magam és tartani is fogom. Előbb-utóbb észre kell vennie mindenkinek, hogy a környezetéből kire és mire nincsen szüksége. Ne akard olyanokkal tölteni az idődet, akiknek csak egy robot vagy! Felejtősek a pszichopaták és a szociopaták is.

A feleségem ezeket a hónapokat egyedül kellett töltse, mivel én folyamatosan dolgoztam. Nyomasztó volt, hogy alig voltam otthon. Nem tudtam segíteni, vele lenni amikor szüksége lett volna rám, hiszen közben ő baromi sok dolgot csinált. Alibi napokra kellett menni, amikor semmit nem csináltunk. Elég sokra sajnos…Pedig a többi táncos is megérdemelte volna, hogy többet pihenjen.

Próbáltak maradásra bírni, de midnig gyorsan lezártam a beszélgetést a szokásos mondandómmal, hogy nekem a család az első.

hatodik szám: „hamarosan vége”

Decemberben, mikor végre tudatosult mindenkiben, hogy tényleg elmegyek már nem voltak annyira tenyerén hordozás.

Erről a kedvenc történetem, mikor gondoltam elkérem magam egy vizsgára, mivel úgyis mindenkit elengednek. Mondanom sem kell, hogy nem engedett el a főnök, pedig akkor csak alibi munkanap volt. Én úgy eldöntöttem, hogy elmegyek vizsgázni, nagy bajom nem lehet belőle. Bejelentettem ezt a tánckar vezetőnek, aki nem vette komolyan, hogy bárhova is mennem kell. Másnap 2kor csörgött a telefonom, hogy tényleg nem mentem be? Hol voltam tegnap? Mondom miért láttál bent?? Tegnap szóltam, hogy nem megyek, mert vizsgázom. Persze balhé lett belőle. Kaptam üzenetet, hogy levonják a pénzem, fegyelmit kapok, kirúgnak… El tudjátok képzelni mennyire beszartam ettől. 3 hét volt hátra a munkaidőmből, szóval igazából hamarabb pihenhettem volna. Végül nem történt semmi és lenyomtam az utolsó hónapom. Húsz nap alatt 29.5 előadás!!! Iszonyat kemény volt. Főleg lelkileg. Olyan hosszúnak tűnt mintha 1 év lett volna. Közben végig néztem ahogy más várandós anyukát a tenyerükön hordoznak, miközben az én feleségem … Hálával tartozom ezért, mert az én feleségem boldog! Boldog azért, mert együtt lehetünk, hogy önmaga lehet, hogy elindított egy sikeresnek ígérkező vállalkozást, és mert nincs szüksége álarcokra!

Nem volt egy nehéz szakítás a munkahelyemmel, inkább hosszú volt, amit alig bírtam türelemmel végig várni.

Hogy mit vesztettem azzal, hogy eljöttem? Az én értékeim szerint semmit. Hogy mit nyertem? Mindent!