Sokat gondolkodtam azon, hogy fogom elmesélni a második kisfiúmnál való szülés történetemet . Annyi mindent tanultam a két fiamtól akkor (és persze most is).

Harcolni, küzdeni, erősnek maradni bármi áron sugározni a szeretetet, nyugodtnak maradni és fókuszálni !

Lassan 3 hónapja már, hogy a socialmédia lilán világított, amikor éppen a 33. hét környékén jártam. Láttam riportokat a koraszülöttek világnapja kapcsán, sőt még üzenetet is kaptam instagramon, hogy mivel engem sok anyuka követ kérnek amennyiben van rá lehetőségem, használjam és hívjam fel a figyelmet az  #adjeselytnekik hastagre a koraszülöttek világnapja alkalmából. Nagyon érdekes de ez folyamatosan jöttek velem szembe hasonló posztok stb sbtb… pedig nyilván nem csak 2018-ban van koraszülöttek világnapja. Talán egy jel volt. A történetem előtti nap egyébként megkérdeztem Anyukámat, mind a 10-en időre születtünk-e, csakúgy kíváncsiságból…

 

2018.11.20.

Egy átlagos keddi nap volt, de végül egy örökké emlékezetes időszak kezdete. A várandósság 34. hetét kezdtük. Sajnos éppen a doktor nénihez készültünk Árminnal reggel, mert a Csiri-biri nevű foglalkozáson 2 héttel azelőtt elkapott valami makacs vírust, amit persze sikerült nekem is átadnia. Ebben az időszakban mondhatni  fizikálisan sokat pihentem de majdnem 2,5 kilót fogytam.

Lezuhanyoztam hát, majd azt éreztem valami meleg önt el, de mondom tuti nem pisiltem be. Kiabáltam Márknak nevetve „Elfolyt a magzatvíz ! LOL! ”  ( álmomban nem gondoltam volna abban a pillanatban, hogy tényleg ez történt és ez nem jó poén).

Emlékszem azt válaszolta  „ Ne hülyéskedj már hívjuk fel Anyukádat ő biztos tudja”

Nagy győzködésre felhívtam végül a nagybátyám (szülés-nőgyógyász Sote ll) ,hogy mondja már meg Márknak, hogy nincs semmi para. Ő azt mondta azért biztonság kedvért menjünk be, mert bár tízből kilenc nő esetében a burokrepedés a terhesség vége felé következik be. Hozzávetőleg 2% esetében a magzatburok a terhesség 37. hete előtt szakad el. Na mondanom sem kell én megint olyan szerencsés voltam, hogy beletartoztam ebbe a 2%-ba. Akkor kezdtem el gondolkozni. Talán ez tényleg nem poén ? De még mindig el akartam vinni előbb Ármint az orvoshoz, majd haza vinni és majd minden dolgom után benézni a Klinikára. Ez csak azért hiúsult meg, mert Anyukám felhívott és parancsot adott, hogy most a gyereket ott hagyom nekik és megyünk Márkkal a kórházba. OKÉ ! Tök felesleges, de akkor menjünk – gondoltam.

 

Mindenki annyira feszült lett, hogy a kocsiban pár percre fordult csak meg a fejemben, hogy mivan ha…Érdekes de utána annyira nyugodt lettem. Felhívtam az orvosom , hogy milyen furcsaságok vannak és mondtam neki, bemegyünk a kórházba, hogy megvizsgáljon.  Nem találtunk parkolót nagyon sokáig, de akkor is csak azt mondtam semmi baj nem sietünk. Megvizsgált hát. Három tesztcsíkot nézett de egyik sem színeződött el. Elkezdtem nevetni, hogy na én megmondtam, hogy minden királyság  nem hiszem el, hogy mindenki ennyire bepánikolt.

Az orvosom mondta jobb, hogy bejöttünk, mert jobb félni… Már öltöztem volna mire azt mondta azért a biztonság kedvéért még egyszer csinál egy tesztet csak kacsával. Na mondom szuper. Furcsán nézett. Elszíneződött a teszt csík.-mondta. Tessék, hogy mivan ?!

Nem érez fájásokat ?! Na Johanna futás a CTG-re, hozzák az infúziót és azonnal szól, hogy hozzák a tüdőérlelő injekciót.

Mondtam, hogy biztos, hogy nem hát nekem nincs semmi ruhám, várom a  black fridayt ott akarok bevásárolni, hát ne hülyéskedjen már.

Azt mondta nyugodjak meg, ha ma megszületik ő biztos benne, hogy nekem egy erős egészséges fiam lesz.

Mondtam neki : Ki születik meg? Mikor?  Most nekem mondja ezeket ?

Mindeközben amíg elkezdődtek az intézkedések Márk kint várakozott és semmit nem tudott, majd kiment érte az orvosom és behozta hozzám a vajúdóba. Amikor megláttam az arcát nagyon beszartam, nem beszéltünk csak néztünk egymásra. 15 perc után bejöttek és elmondták mivan, hogy valószínű fent repedt a burok és most éppen szivárog. A cél, hogy holnap megkapjam még a második tüdőérlelőt is és utána meglátjuk, de készüljek lelkileg. Sírásra vagy bármire nem volt idő. Márknak összeírtam miket kell vennie és hoznia a szülésre és a kórházba. Elrohant és hálóinget, papucsot, betétet, tejfogót és gyönyörű egzotikus bugyikat vett nekem (bár volt megingás, hogy tangát vegyen, vagy hogy is van ez ?). Most képzeljétek el szegényt. De legalább ezzel is vidáman és nevetve töltöttük el online ezt az egyébként tök szürreális pár órát.

Na a lényeg, hogy sikerült mindent beszerezni és estére nem indult el a gyerek. Akkor eldöntöttem, nem lesz szülés a 37.hétig biztos, ha addig élek is bent tartom ezt a gyereket és olyan erős leszek, mint még soha.

 

Kaptam egy ágyat a 104-es kórteremben, amit egy idő után kénytelen voltam az életteremnek tekinteni.  Naponta volt vérvételem reggel 6:00-kor keltettek (ezt vártam később mindig a legjobban), utána UH, hogy  megfelelő-e az áramlás, mennyi vizünk maradt stb…

Mivel azért a figyelmem nem a földön járt csináltam egy táblázatot, ami végül az én igazi mankóm volt mindvégig a minden reggel elfogyasztott avokádómmal együtt.

Rengeteg rituálém volt, amibe tudtam kapaszkodni. Például ilyen volt a WC-s  is. Nem nagyon hittem abban, hogyha beszélek a hasamhoz akkor ő majd azt hallani fogja, vagyis nem is nem hittem, hanem nem igazán foglalkoztam ennek a dolognak az erejével vagy nem tudom. De még az elején mikor bekerültem, teljesen spontán ösztönösen észre se véve magam, hogy mit csinálok hangosan beszéltem Mironhoz a mosdóban. Mikor kijöttem esett le a dolog… azután minden este beszéltem vele a WC-be mert ott úgy “meghitten” egyedül lehetünk. Biztos hülyének néztek néha mikor kijöttem szerintem… A lényeg az, hogy tudtam figyel és együtt csináljuk végig, éreztem mikor már ő is elfáradt és “beszélnem” kell vele … Akkor mentünk a WC-re. Nagyon furcsa érzés volt ez,hiszen nyilván addig is kapcsolatban voltunk és beszéltünk is hozzá otthon, de ez valami másik dimenziója volt a várandósságnak…

Az első napokban szinte nem aludtam semmit és minden éjszaka azt csináltam ,amit ilyenkor TILOS ! Olvastam a gyakorikérdéseket, blikket, feminát és minden gyagyaságot, amit csak tudtam.Nagyon vicces volt , mert sok esetben az embernek fel kellett találnia magát. Ilyen volt az én kórházi szépség szalonom is.  Eltávolítottam  géllakkot, de festettem szemöldököt is.

Instagramon rengeteg pozitív üzenetet kaptam, amiből rengeteg erőt merítettem végig. Viszont volt olyan is, akit töröltem ha úgy éreztem elgyengít és nem tudok fókuszálni. Voltak nagyon érdekes tanulságok ebből is. Például, hogy egy több 10k-s motivácíós (!!!) blogger, milyen faszságokat tud írni egy ilyen helyzetben. Akkor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mennyire veszélyes is a socialmédia, ha valaki olyat csinál amihez nem ért és jelen esetben szinte tiszta volt számomra, hogy  könyvekből, angol bloggerek szövegeiből tart fent több ezres követőtábort, akik nem látják a valóságot…

Idézek.

„Semmi nincs véletlen, legyek pozitív, de keressem az elvonatkoztatottabb okát, hogy vajon mit kell megtanulnom, amiért így alakult…”

Okát ?! Egy ilyen helyzetben ?! Ezt megkérdezhetted volna az ott szerzett barátaimtól is, például attól a kedves nőtől, akivel együtt izgultunk egymásért, attól, akinek a 27.- héten született meg a babája. Hát Normális vagy !? Motivációs bloggerek… Ja… Több tízezres követőtáborok …Ja…

Igen majd ha túl vagyok rajta, akkor talán. Köszi. Delete.

Gyakran esünk abba a hibába, hogy ahelyett, hogy megpróbálnánk a legjobbat kihozni magunkból, inkább elkeseredünk. Na azt tudtam nem csinálhatom, nem engedhetem meg magamnak. A világban annyi minden történik. És szinte mindent meg akarunk magyarázni. A földrengést, a baleseteket, a politikát, mások életét. Elemezzük, bölcseskedünk. Szakértünk, forgatjuk, nézzük a múltat innen, onnan.

4 hétig szedtem antibiotikumot és különböző gyógyszereket.  A 37. hétig  minden egyes alkalommal gyomorgörccsel mentem a vizsgálóba, gyakorlatilag én is tudtam, hogy mi mit jelent a monitoron. Hol jó, hol rosszabb volt, a végén már csodáról is beszéltek.

Nem az volt a rossz, hogy ott kell feküdni, mert a legfontosabb az volt, hogy a mi kicsi babánk jól legyen. Ilyenkor az ember nem unatkozik, és törődik igazán magával,hanem őszintén örül minden napnak. Egyedül ami rossz volt és sokszor azért megingást okozott lelkileg, hogy nagyon hiányzott nekem a családom, a kisfiam.

Amikor elértem a 37.hetet meg  nyugodtam, azt éreztem sikerült megcsináltuk az én kicsi fiammal.  Annyira még sosem örültem, minden egyes eltöltött napnak egy ilyen intézményben, és nem gondoltam, hogy egyszer azt kívánom, hogy bárcsak a szülinapomat is még  a kórházi ágyon ünnepelhetném “egyedül” természetesen a fiammal még (!) a pocakomban. Tökéletes várandósság volt, tökéletes laborokkal , még volt , hogy poénkodott is az orvosom, hogy tankönyvbe illő szuper egészséges fittmom vagyok…

Elkezdtem felkészülni fejben a természetes szülésre. Már csak az maradt hátra, a gyógyszereket elvették. December 12-én éjszaka elkezdődtek a fájások elkezdett nyílni a méhszáj is, de valamiért pár órán belül nem sűrűsödtek és reggelre leálltak.

Gondolataim össze-vissza cikáztak, már  több,mint három hete bent feküdtem a kórteremben. Abban az időszakban sok  rémült  kismamát láttam. Négyszer cserélődött le körülöttem a szoba úgy hívtak már a viziten, hogy „Johanna az őslakosunk”.

Nem voltunk sokan burokrepedéssel … Lett egy kis csapatunk és mindig egymásért izgultunk együtt jártunk a vizsgálatokra, mint egy szuper team.A hetek múlásával mindenki megszült a csapatból, valaki  27.-valaki a 35.-héten természetes úton.  Akkor mindig boldog kismamákat láttam az újszülött gyermekével, számtalan boldog apát, ahogy elérzékenyülve, órákon keresztül csak nézték pihegő szerencsére egészséges csemetéjüket. Valahol annyira bíztam benne, hogy majd nekem is így lesz. Tévedtem. Elfáradtam a finishben, de megpróbáltuk.

Aminek nyilván itt a végén szeretnék szánni még egy bekezdést, az a kórházi kosztom :

Nos,fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy fantasztikus, emberfeletti munkát végeznek az orvosok és az ápolók is, arról pedig, hogy mi került elénk a kis  szürke műanyag tálcán, vagy a reggel 6:30-kor beviharzó “mindenes” takarító által a legkevésbé sem az orvosok vagy ápolók tehetnek. Amikor csak lehetett a családom gondoskodott az étkeztetésemről (állt. minden másnap jöttek látogatni, hogy 1 napot szinte végig tudjak feküdni) , ez baromi nagy szerencse és segítség volt bár anyagilag azért nem mondom…  Én hülye nem diétás kosztot kértem így kb. állandóan cserélgettem is a reggelire és vacsorára kapott zsömlés összeállításomat. Örök emlék a két zacskóba gyömöszölt rozszsömle (ha szerencsém volt), egy mini vaj és egy fura tej (amit soha nem kért kb. senki) ja és nagy ritkán volt sajt.  Nem vagyok válogatós és finnyás nem hisztizem ha úgy van, de ezek a kaják minden képzeletet felülmúlnak LOL. Az ebéd állt. maga volt a katasztrófa és utána mindig tök jókat poénkodtunk róla. A levesben mindig három kocka zöldség volt és valami reszelt tésztaszerűség úszkált benne néha valami porból gyúrt hússal. Akkor ott már minden mindegy, ha akartál lemehettél a büfébe, amit állt, 12:00-re kifosztottak amíg mi vizsgálaton voltunk hahah. Ami  számomra azóta is döbbenetes, hogy az ott tartózkodásom ideje alatt friss zöldséggel vagy gyümölccsel egyáltalán nem találkoztam, hogy minden áldott reggelinél-és vacsoránál ugyanaz a kenyér köszönt vissza, és hogy az ebédek mennyire undikák voltak. Sejtem, hogy kevés pénzből kell a konyháknak megoldaniuk az étkeztetést, de az, hogy a keményítő kicsapódik és sorolhatnám, az talán nem azon múlik, hogy mennyit költhetnek egy adag ételre. Volt egyébként bent  egy elhízott (!?) dietetikus , aranyos volt amúgy de néha extra furákat mondott. Sokszor hallgattam a szobatársaimat egyébként  ha szóba jött a táplálkozás. Figyeltem, és szinte sose szóltam, hanem  írtam a füzetembe olyankor, hogy milyen tévhitek élnek úgy általánosságban az emberek fejében és mikben hisznek. Akkor most annyit kérdeznék hol helyezkedik el a dietetika a gyógyászatban valójában és mi valósul meg a ma már ömlesztett egészséges okoskodásból a valóságban, ott ahol például szükség is lenne rá ?!

NA és akkor végezetül az a bizonyos „elvárt” tanulságom 9 héttel szülés után :

Nagyon mérges voltam sokáig, hogy ilyen egészséges sportos életmód mellett velem ez megtörténik. Nagyon fontos tanulság, hogy az egészséges életmód semmit sem ér, ha túl toljuk a dolgokat és hajtjuk- hajtjuk akkor is,ha úgy érezzük nekünk ez még megy és jól esik. Az embernek vannak határai, korlátai amit meg kell találnia és tisztában kell lennie velük ahhoz, hogy különleges egyensúlyban legyen. Legyen szó fogyásról, munkáról,edzésről, stb stb…Tehát ha nem vigyázunk magunkra és nem szabunk határokat az élet majd pihenésre kényszerít!

Rengeteg igaz klisét tudnék még írni azzal kapcsolatban, hogy bízzunk magunkban,de ezt meghagyom a szuper motivációs bloggereknek most.

Amiért hálás vagyok :

Hálás vagyok azokért a különleges barátságokért, amiket ott kaptam. Hálás vagyok a családomnak. Hálás vagyok az orvosoknak. Hálás vagyok azért, hogy végül minden rendben lett és egy gyönyörű egészséges fiúnak adhattam életet. Hálás vagyok azóta is minden napért az én kis Mutyikáimmal…

U.I.: A két szülés történetemről majd egy másik bejegyzésben fogok írni.